Bár ma sajnos nem volt valami jó napunk, mert Benny éjjel hányt kétszer is és reggel is még elég ramatyul volt, úgyhogy itthon maradtunk, szerencsére én is szabadnapos voltam, úgyhogy meg tudtuk oldani. Napközben semmi étvágya nem volt, még a tea is visszajött belőle, bágyadt volt és délutánra már a láza is felszaladt. :( Összeszedett valahol egy ilyen gyomorvirust. :(
Este pici ropit rágcsált és szerencsére inni azért ivott rendesen vizet egész nap, remélem hogy holnapra már jobban lesz.
Így ma be voltunk zárva, pedig délelőtt futni akartam, de nem az a legfontosabb most. Tegnap végre megint lejutottam futni, egy kisebb kört futottam, ami 7 km, óvatosan akarom újrakezdeni és tényleg lassú tempoval kocogni, amig lejjebb nem mennek a kilók.
Eddig -2 kg-nál járok, messze még a vége, de rajta vagyok az úton. Az édesség nem hiányzik (már), sok husit eszek zöldséggel, igyekszek napi ötször, néha hatszor enni, és főleg fehérjéket. Töltögetem a kaloriabázist, minden nap dicséret van a végén, hogy jól teljesítettem a napomat. :)
Első cél, hogy hamarosan 6-ossal kezdődjön újra a súlyom. Persze ezért még bőven van mit tennem, de szeretnék most már heti 2-3szor lejutni futni is, kiegészítésképp. Persze lassan, odafigyelve.
Ultrabalaton május végén lesz, addigra már bőven 65 kg alatt szeretnék lenni. Mert akkor elvileg hatan futjuk a 220 km-t... abból most ketten "rokkantak" vagyunk, szóval szép kilátások, de nem adjuk fel, fő az optimizmus! :D
Ma hosszú idő után megsütöttem a régi áfonyás zabpelyhes kekszemet... idejét sem tudom, hogy mikor volt utoljára itthon ilyen. Még jobban reformosítottam, mert az édesítő 0 kaloriás, eritrit, a margarin helyett kókuszolajat tettem bele, a liszt tönköly. Majd reggel eszek belőle, eddig kettőt ettem meg, de lemérve mindent és belepasszolt még a napomba délután.
Sokat gondolkodtam amúgy ezen a jojózáson, hogy miért jutottam el idáig, hogy ennyi visszajött. Azt hiszem, hogy aki még nem volt túlsúlyos, az nehezen érti meg, de megprobálom levezetni a gondolataimat...
Annak idején az volt az első célom, hogy M-es, 38-as méretűre fogyjak a 44-esből. Álmomban sem gondoltam, hogy aztán olyat is fogok látni a mérlegen, mint 63 kg vagy akár a 60, sőt egyszer rövid ideig voltam 59,valamennyi is. Igy visszanézve a fotókat nagyon vékony voltam, de tudjátok én még akkor sem láttam magam annak. A tükörben még akkor is a dagi lány nézett rám, lógott a bőröm, és nem jött az az érzés, amit 85 kilósan gondoltam, hogy majd jönnie kell, ha vékony leszek. Persze jó érzés volt megvenni a nőcis ruhákat, de a lelkem dagi maradt. És pont akkor nem is igen volt mellettem olyan valaki, akitől a visszajelzés jött volna, mert P-vel akkor már eléggé éltünk csak egymás mellett, és emlékszem, hogy néha már cseszegetett, hogy most már ugye abbahagyom, most már elég lesz stb... már az idegeire mentem a kajálásaimmal, a futással stb... Én pedig nem lettem boldogabb attól, hogy vékony voltam. Mást vártam, valami jobbat, valami wow effektust.
És mivel már tudom, hogy mi van ott, amikor 60 kg-t mutat a mérleg, már nem tudtam erős lenni az elmúlt években, már nem volt motivációm. Mert oké, hogy a ruháim nem jók rám, és jó lenne őket hordani, de az érzés, amit a lelkemben éreztem erős emlékként élt bennem... Talán ez is tartott vissza, nem tudom. Hülyeség így kifogásokat keresni a saját gyengeségemre, tudom, de akárhányszor belegondolok az elmúlt lassan öt évbe, mindig ez jön elő, hogy nem lettem boldogabb ember attól, hogy vékony lettem akkoriban. Magamat nem láttam vékonynak.
Talán most 5 év elteltével a fejemben majd másképp lesz. Már odáig eljutottam, hogy ne mástól várjam a wow érzést, hanem magammal kell kibékülnöm és jóban lennem. Ha magammal jóban vagyok, akkor elfogad a világ is. De ez az egyik legnehezebb dolog, megtalálni magunkban a szépséget, a pozitivumot. Ezzel hadilábon állok, de probálkozok. :)
Van egy ruhám, ami régóta nem jön rám, most ez lett a mérceruhám...az a bizonyos farmerruha, aki olvas kezdetektől, emlékszik rá szerintem. :) Na, ha az idén rámjön újra, akkor tuti, hogy boldog leszek és jönni fog a wow effekt.... ugyanis már kb. négy éve nem volt rajtam. De idén szeretném, nagyon!!!!
7 megjegyzés:
Jó az a ruha. :) Remélem hamarosan újra felteszel egy fotót amikor az lesz rajtad.
Egyébként én is a napokban gondoltam arra, hogy soha nem éreztem magam vékonynak, hiába fogytam le pár éve. És a férjem sem mondta, hogy az lennék, csak most hogy visszanézett pár régi képet. Jó lenne újra ott tartani, mint akkor.
Remelem, hamarosan ismet jol fog allni az a bizonyos farmerruha :).
Sajnos velem is ez van. Kover sosem voltam, de tinikent volt rajtam par kilo felesleg. Hiaba latok most mar egy normal alkatu embert a tukorbe, akinek jol allnak a nocisebb ruhak is, neha meg mindig a duci, fius kamaszt varom. Most azon dolgozom, h elfogadjam onmagam, es nem szabad, hogy a felelmeim iranyitsanak, hogy omagamnak feleljek meg, es akkor konnyebb lesz minden, konnyebben elfogadnak masok is. Csak neha nehez... :) :). Bocsi, hogy igy kiirtam magambol ezt, csak eszembe jutott :)
Bár megfogadtam, hogy soha fogyis témához nem fogok hozzászólni, most megszegem a fogadalmam, mert Rólad van szó.
Kívülállóként kicsit másképp látom a helyzetet és azért írom le, hogy te is kicsit más szemmel (is) nézd a dolgokat.
Értem én, hogy aki most „duci” az csini akar lenni, mert jó lenne begyűjteni a dicséreteket, jó lenne a „wow” efektus. Csakhogy egy része az embereknek nem fog dicséretet mondani irigységből, másik fele pedig azért, mert nem érdekli. Sokan beleestek ebbe a csapdába, gondolták (többé - kevésbé), ha lefogynak, majd mindenki meg lesz lepődve, csodálkozni fog és dicséri őket, de sajnos ez nem így van. Aki még mindig túlsúlyos, az nem fogja megdicsérni tiszta irigységből, aki meg nem az, az lehet megdicséri, de lehet természetesnek veszi és elmegy mellette. Ilyenek az emberek, sajnos. Aki meg fog dicsérni, az az lesz, aki szeret téged, az a kevés, aki őszintén szeret, család, pár közeli barát, ennyi. A többitől ne várj semmit. Tudom durván hangzik, de ez az igazság.
Sokszor mondják, hogy magamért csinálom, de mégis másoktól várják a hatást, az elismerést. És amint te is mondtad, miért légy újra 63 kiló, ha nem hoz ez boldogságot.
Ahelyett, hogy mások elismerését várd (ami nagyon jó érzés lenne, de sajnos nem lehet rá számítani) inkább arra koncentrálj, hogy milyen érzés lesz „könnyebb” testsúllyal élni. Milyen érzés az, amikor nem kell levegő után kapkodni, ha felrohansz az emeletre, amikor lefutod a félmaratont és még marad energiád, amikor nem borzadsz el a saját fényképedtől, gyereknek jó példát mutatni és még sorolhatnám, de nem teszem, mert te magadban tudod a többit.
A végére hagytam az érem másik oldalát. Mielőtt bárki is azt gondolná, hogy (aránylag) súlyfelesleg nélkül tiszta paradicsom az élet és azt, hogy a „ropi” csajokat mindenki dicséri, elárulom, hogy téved :) Ennek a státusznak is megvannak pont úgy a gödrei és a bökkenői. Őket se dicsérik pont azért, amit az írásom elején felsoroltam (irigységből, érdektelenségből). Ők is pont úgy megkapják a rosszindulatú beszólásokat, csak kicsit másképp fogalmazva.
Én mindig arra gondolok, hogy mondjon bárki bármit, legyen az dicséret vagy beszólás, nekem az ér a legtöbbet, ha tele vagyok energiával, ha bírom a strapát, nem kell fulladozni, ha hegyre fel kell menni, vagy lépcsőt kell mászni stb. Nem könnyű, mert egy idő után már a szervezet másképp reagál és minél jobban telik az idő, annál nehezebb, de harcolni kell. Soha nem szabad feladni.
Anita, remélem tudod, hogy jót akarok :)
Nehéz ez, köszi hogy leírtátok a Ti gondolataitokat is!!!
Martinelli, tudom hogy jót akarsz és igazad van, magamért kell megtennem és minnél hamarabb, mert már most így öt év után is látom, hogy egyre nehezebben mennek lefelé a kilók. Annak idején ha betartottam mindent, olvadtak, most azért harcolni kell velük rendesen. :(
Érdekes, hogy aki ismert akkor is amikor elkezdtem a fogyást, azoktól én folyamatosan kaptam a dícséretet közben is, és a végén is, hogy milyen ügyes vagyok, mennyire látványos... Tanácsokat is kértek, hogyan csináltam.
Volt olyan is, akivel nem találkoztam az érettségi óta, csak a 15 éves találkozón, azok pedig azt mondták, milyen jó nekem, hogy semmit nem változtam. Nekem ez ugyanolyan dícséret volt. Vagy amikor a gyógyszertárban a patikus azt mondta, hogy nem kell "étvágycsináló" vitamin a gyereknek, mert azért olyan vékony, mert az én genetikámat örökölte. Szóval én hiszek az emberekben, és abban, hogy ha látványos eredményt érsz el, akkor igenis megdícsérnek érte. Én legalábbis ezt tapasztaltam anno.
Nagyon értem amiről írsz Anita, ezzel én ism megküzdöttem és időnként még most is küzdök.
Ez a két írás nekem az utóbbi időben nagyon sokat adott, lehet, hogy neked is segít majd. Hajrá, drukkolok neked nagyon! :)
http://csakazolvassa.hu/2015/02/11/szelsosegek/
http://csakazolvassa.hu/2015/02/12/test-es-lelek/
Köszi Kati, megnezem majd a cikkeket, kivancsiva tettel. :)
Megjegyzés küldése