Avagy ezt a hétvégét sem felejtem
el soha!! :)
Előre szólok, hogy nagyon hosszú
beszámoló lesz, de mivel kb. 39 órát voltam ébren a hétvégén, abba bőven fért
élmény, amiről irni szeretnék. :)
A tavalyi első bálozásunk után
idén már kicsit könnyebben készülődtünk az idei ultrabalatonra, összeállt egy
csak csajos csapat és rögtön az első nap, mikor megnyitották a nevezést,
sikeresen elküldtük a jelentkezésünket a vaDKancák csapattal. Év végén tehát
már fix volt, hogy indulunk, mégpedig csak csajok, nyolc futócsajszi.
Közben azért nálam is történt sok
változás, elváltam, kaptam egy lakást, amit fel kellett újítanom, a fejemben
ezer más dolog volt, mint az ultrabalaton, de a május egyre közeledett.
Időközben pedig megismertem valakit, aki fontos lett az életemben, ráadásul
futó, ultrafutó és szintén nevezett erre a futásra, csak egyéniként, hogy majd
ő egyedül lefutja a 212 km-t. Mire eljött a május utolsó hétvégéje, az én
ultrabalaton terveim is átalakultak egy kicsit.
A terv az lett, hogy a
vaDKancákkal leszek szombat estig, futok 20 km-t egyben rögtön Bogesz után
reggel Balatonkenese és Alsóörs között, utána estig velük leszek szurkolni és
Keszthely környékén a bringámra pattanok, megkeresem Zsoleszt és onnan kísérem
őt tovább, míg körbe nem ér.
Pénteken délután már Siófokon
voltunk, tesómmal és Zsolesszel átmentünk Aligára kicsit bandázni és készülődni
a másnapi nagy kalandra. Jó volt találkozni a futópajtikkal, meg is jegyeztem,
hogy kicsit olyan ez az Ultrabalaton (ezután csak UB-nak irom, igy rövidebb :D
), mint egy osztálytalálkozó, vagy osztálykirándulás, újra látjuk a régi
ismerősöket, és futunk egy jót. :) Fotózkodtunk, megérkeztek a vaDKanca csajok is,
kiosztottuk a rajtszámokat, polókat, stb.. aztán átmentünk Siófokra együtt
vacsizni és még az utolsó dolgokat átbeszélni. Időben akartunk lefeküdni, ami
megint nem igazán sikerült, mert majdnem éjfél volt, mire ágyba kerültünk, de
sebaj... éjjel alig aludtam, mert iszonyatosan fújt a szél és végig azon
agyaltam, hogy durva lesz igy az UB, ekkora szélben....
Reggel 4-kor már az órámat
néztem, 5 után pedig felkeltünk, kezdett indulni az izgulás. Bepakoltuk a
cuccainkat és indultunk Siófokra, ahol már készülődtek a futók, egyre többen
érkeztek, utolsó fotózások, utolsó ölelelések és 8-kor már indultak is az
egyéni futók. Nagyon megható volt, hogy mindenki kapott egy-egy héliumos lufit
és 8 órakor szélnek eresztették őket, repültek a szines lufik az égbolton, ők
pedig elindultak a Balaton körre, azaz 212 km-t futni. Egyedül...
Utánuk indultak a párosok, és
végre indulhattunk mi is, a csapatok. :) Idén is együtt indult
az egész DK Team, közös rajtunk volt, megint nagyon sokan képviseltük a nagy
csapatot, évről évre nagyobb a csoportképünk, amire én nagyon büszke vagyok. Jó
közéjük tartozni, sokat köszönhetek nekik és a futásnak.
Tőlünk Bogesz rajtolt, mint
tavaly is, őt pedig én váltottam Kenesén, úgyhogy a rajt után indultunk is a
két autóval a következő váltópontra és készülődhettem a futásomra. Idén nem
akartam több részletben futni és éjszaka sem, úgyhogy bevállaltam ezt a 20
km-t, viszont elfelejtettem utána nézni, hogy van e benne szint vagy egyáltalán
hol futok, a lényeg annyi volt, hogy Bogeszt válthassam. :)
Időben odaértünk a váltópontra, megint sok kedves futótárssal találkoztunk, köztük
Kokóval is, akivel beszélgettem kicsit, szurkoltunk egymásnak. Kicsit vicces
volt, mikor odajött beszélgetni és először Roberta lefotózott minket, aztán még
kettő DK csapattársunk, de a legnagyobb az volt, mikor András odajött, hogy
„ezt nem így kell, hanem így: Kokó, lefotóznál minket a Bambival?” és Kokó
kezébe nyomta a fényképezőjét, hogy fotózzon már le minket. :) :) Na, utána Kokó elrajtolt, és nem sokkal utána Bogesz is beért és indulhattam én
is.
Szokás szerint az első két km-t
megint sikerült gyorsan kezdenem, aztán lassitottam, mert tudtam, hogy messze
még a vége, nem lenne jó, ha nem maradna erőm a végére, úgyhogy felvettem egy
kényelmes tempót és úgy futottam tovább. Közben melegem volt, és arra is
sikerült rájönnöm, hogy bizony lesz egy-két dombocska a szakaszomban, de egész
jól birtam, nem kellett belesétálnom, ovatosan felkocogtam rajtuk. :)
Robertáék jöttek szurkolni, nagyon jól esett őket látni és a tavalyi vaDKörtés
csapattagok is mindig jókor voltak jó helyen, imádtam őket!! :)
Kb. 15 km környékén nagyon
beszúrt az oldalam, de nem akartam belesétálni, csak lassitani, viszont nem
lett jobb, ugyhogy kis beleséta után sikerült tovább futnom. Térdem nem fájt, jól bírta, de be is voltam biztosítva kinesio tapasszal, úgyhogy tudtam, semmi gond nem lehet. :)
Alsóörsre beérve
már vártak a többiek, Roberta váltott, én pedig pihenhettem innentől. Mentünk
neki is szurkolni az út mellé, a hangulat szuper volt.
Közben hívott Forrest, hogy
Zsolesz elesett, fájlalja a térdét és vérzik a könyöke, nagyon megijedtem,
ahogy beért Roberta indultunk, hogy megkeressük őt és vigyünk neki cipőt
cserélni + megnézni, hogy mi van vele. Eléggé előttünk volt már, jól haladt,
még így is, hogy elesett, Dörgicse körül találtuk meg, átvette a cipőjét, nem
engedte, hogy leragasszuk a kezét, futott tovább. Megbeszéltük, hogy este
megyek Keszthelyre és onnantól kisérem őt a bringával.
A mi autónk Zánkánál végzett az
első körrel, ott ért be Móni, és onnan indult Rita, úgyhogy összeszedtük a
Mónit, és indultunk tovább, közben beültünk egy étterembe egy levesre és
kávéra, hogy valami normális is legyen a gyomrunkban. :)
Ekkor már a fejemben kezdett
összedőlni a logisztika tervem, mivel Zsolesz már nagyon előttünk járt, a
bringám Ritáék autóján volt, akik épp futottak, én pedig a másikban ültem,
sakkozgatni kezdtem, kezdtünk, hogy vajon hogy jutunk el a bringával még
sötétedés előtt Keszthelyig...
Végül kedvenc DK csapattársaim,
akikkel márciusban futottam, Márti és Gábor (és Ákos, az UB-s csapattársuk :)
) segítettek, visszavittek Ritáék autójához, onnan átraktuk a bringát az ő
kocsijukra, átszáguldoztunk Keszthelyre, de mivel Zsolesz nem vette fel a
telefonját, így nem tudtuk, hogy merre jár, úgyhogy nem a keszthelyi
váltóponton, hanem az utána következő frissítőpontnál raktak ki. Már épp
sötétedett, vártam egy darabig, de aztán valami azt súgta, hogy nagyon elől
vagyok, így elindultam a futókkal és a bringásokkal ellentétes irányba,
visszafele (itt szeretnék bocsánatot kérni mindenkitől, akivel szembe mentem és
esetleg szidott :D :D ), mert tudtam, hogy nincs Zsoltinál meleg cucc, csak a
fejlámpát adtam neki oda még korábban, úgyhogy igyekeztem a lámpák fényénél
kiszúrni őt a sok futó között. Eléggé vissza kellett tekernem, mire meglett, de
nagyon örült nekem és onnantól indultunk a hátralévő kilométerekre (kb. 90 km),
ő futott, én pedig bringáztam. Beöltöztem éjszakára, volt rajtam téli futogatya,
melegítő, futópolo, hosszu ujju, kapucnis pulcsi, melegítőfelső, mellény,
kesztyű, sapka a bukósisak alatt, de igy aztán nem fáztam. :)
Nagyon sötét volt, erdőn át kellett haladni, alig láttunk néha, hogy merre kell
tartanunk, nagyon jó volt, hogy ott volt velem, mert én egyedül tuti betojtam
volna. :)
Vártuk, hogy végre lakott területre érkezzünk, hogy több lámpa legyen az út
mellett. Már nem volt annyi szurkoló, szépen haladtunk, ő ügyesen futott, de
már fáradt, akkor már azért több, mint 12 órája talpon volt és futott előre
rendületlenül. Beszélgettünk mindenféléről, sokat nevettünk, a kilométerek
pedig fogytak. Tudtuk, hogy az éjszaka kemény lesz, de így, hogy ott voltunk
egymásnak, nem volt időnk arra, hogy fáradtak legyünk vagy elgyengüljünk, haladtunk
szépen. Az út szélén az egyik váltópontnál várt a tesóm és Roberta, hoztak
kaját és leadtunk pár cuccot, hogy ne kelljen nekünk a bringával vinni,
onnantól pedig haladtunk újra tovább szépen. Zsolesz órája lemerült, az enyém
is bénázott, úgyhogy csakis a rendezők által kirakott táblákra tudtunk
hagyatkozni és matekozgatni, hogy éppen hol járunk és még mennyi van hátra.
Fonyódnál (ami innentől ezután
csak „F.”-ként szerepel majd :D ) löszfalomlás veszély miatt eltereltek minket
és a rendezők szerint egy 800 méteres szakaszt kellett plusszban megtenni, ami
sokkal több volt annál, ráadásul egy hegy tetejére kellett felkacskaringóznunk,
majd le, hát ott minden gondolatunk volt, csak kedves nem.... Zsolesz már
szörnyeket látott a bokorban, én is néha meginogtam a bringán, kezdtünk
fáradni.... én tudtam, hogy nem lehetek fáradt, mert nekem kell őt ébren
tartanom és segíteni, ezért igyekeztem összekapni magam és ébren maradni. :)
Megkönnyebbülés volt végre magunk mögött hagyni F.-t, meg is beszéltük, hogy
oda sem megyünk többet. :) :)
Haladtunk szépen tovább, fogytak
a kilométerek. Vártuk nagyon a hajnalt, hogy világosodjon, tudtuk, hogy az
megint egy nagy lépés lesz, ha már nem koromsötétben kell előre haladnunk.
Ahogy világosodott, úgy kezdett Zsoleszen kijönni minden, fáradt volt, a lábai
már egyre nehezebben vitték, de akkor már a feje és a szíve mozgatta főleg a
lábait, amik igyekeztek engedelmeskedni. Kitaláltam, hogy fél óránként
megállunk picit, átmassziroztam a vádlijait és indultunk tovább, így fél órákat
futott és utána picit pihent és „felébresztettük” a lábait, hogy bírják
tovább.... így el is ment pár óra, vártuk a fél órákat, hogy elteljenek. :) Már nem a cél lebegett a szemünk előtt, hanem mindig csak a következő fél óra, így könnyebb volt egy kicsit...
A frissítőpontokon mindig
megálltunk, hogy egyen pár falatot és igyon, ahol volt kávé, ott én is ittam
egyet, akkor ott kincset ért minden! :) Mindenki kedves volt,
segítőkész, le a kalappal a frissítőpontosok előtt, akik egész végig azt
lesték, hogy mivel segithetik a futókat útközben!!
Zsolesz ahhoz képest, hogy már
hulla volt, sokszor engem kérdezgetett, hogy én jól vagyok e, birom e, nem
vagyok álmos, de úgysem mondtam volna meg neki, ha nem, mert nekem az volt a
feladatom, hogy őt ébren tartsam és segítsem a haladásban. :) Tudtam, hogy sokat és lelkiismeretesen készült erre a 212 km-re, tehát végig
KELLETT csinálnunk minden áron, ez volt a cél.
Sajnos a lábai egyre jobban
fáradtak, a bal lábfejénél a fájdalom egyre erősebb lett, így már többször
sétált reggel, de ebben a helyzetben is kitaláltuk, hogy „játszunk” egyet,
belőttünk mindig kisebb távolságokat, amiket futott, a többit sétálta. Mikor
voltak lámpaoszlopok, akkor kettő oszlopnyit futhatott, utána egy oszlopnyi
séta jött. Ha épp jobban ment, akkor engedtem a három lámpaoszlopnyi távot is
futni és egyet sétálhatott. :) Jól összedolgoztunk, amit mondtam, ő azt csinálta.
Haladtunk előre, ez volt a lényeg!
Ekkor már egyre jobban elege
volt, ami érthető is, de próbáltam emlékeztetni arra, hogy miért is jött, hogy
mennyit dolgozott érte és hogy igenis milyen jó lesz majd, mikor beérünk a
célba és megkapja az érmet és a névreszóló befutószalagot! :)
ez akkor már nem érdekelte, de tudom, hogy most boldogan nézegeti otthon... :)
Aztán valahogy sosem akart
Szántód jönni, olyan érzésünk volt, alig fogytak a kilométerek, mi pedig
fáradtunk egyre jobban. És úgy éreztük, hogy egy-egy település csak egy hosszú
és végtelen utcából állna, ami valahogy nem lesz rövidebb, ez elég kiábrándító
volt. Még nekem is, aki csak a bringán tekertem, hát még neki, aki már lassan
24 órája talpon volt és futott... Mivel Sárváron 24 óra alatt 180 km-t futott
egy hónapja, igy most is ezt akartuk elérni, hogy kb. ott álljunk vasárnap
reggel 8 körül is, ami aránylag össze is jött, talán 1-2 km hiányzott, de
hasonló volt. Ekkor még aránylag bele tudott kocogni, de már sokat sétált.
Indult a matekozás, hogy akkor ha ekkor es ekkor ennyi km-t tettünk meg, akkor
kb. mennyi idő alatt érünk be a célba stb.... Óriási öröm volt végre beérni Szántódra és megpihenni
egy kicsit a Suhanj-os frissítőpontnál, végre inni egy kávét és találkozni a
kedves ismerősökkel. :) A versenyszellem is felébredt Zsoleszben, mert Igor,
az egyik egyéni futó már ott haladt körülöttünk, és nem akarta hagyni, hogy
elénk kerüljön, úgyhogy hamar indultunk is tovább, hogy mögöttünk maradjon. :) Jó pár órát játszottunk így vele, hogy hol ő volt előttünk, hol mi előtte. :) Jó fej volt!
Ekkor már többször láttuk a
falevelet békának, vagy lepkének, a fáradtságtól többször mondtunk el egymásnak
dolgokat, de tartottuk magunkat és csak az lebegett előttünk, hogy be kell
érnünk. Vagyis Zsolesznak már egyre kevésbé, már nagyon elege volt, nagyon
távolinak és elérhetetlennek tűnt a Club Aliga, és a célvonal... bevallom,
nekem is, de ezt nem mondtam neki akkor, próbáltam inkább olyanokat mondani
neki, hogy eltereljem a figyelmét erről az akkor kilátástalannak tűnő
helyzetről, hogy mi valaha is beérünk. :) tudtam, hogy beérünk,
mert nem hagyom, hogy valamiért is ne kapja meg az érmét és a szalagot, de
tényleg nem volt egyszerű... Siófok is alig akart jönni, megint jöttek a
végtelen és hosszú utcák, mintha valaki direkt tolná el előllünk az utca
végeket, nehogy odaérjünk valaha.
Odajött Zsolti húga, Anita is a
vőlegényével, Leventével, szurkoltak nekünk az út mellől és próbáltak lelket
önteni belénk. Én nagyon örültem nekik, mert az már azt jelentette, hogy
nemsokára itt a cél, várnak ránk, már nincs sok hátra... Mivel Zsolesz csak az
óráját nézte már és matekozott egyfolytában, hogy így mikor érünk be, meglesz e
szintidőn belül stb, elkértem tőle az órát és eltettem a kosaramba, hogy akkor
onnantól óra nélkül haladunk szépen előre, beérünk, amikor beérünk és kész! Pár
hete még az volt a célja, hogy beérjünk szintidőn belül, nemrég kezdte csak el
magasabbra tenni a mércét, úgyhogy nézze azt újra, hogy érjünk be épségben és
legyen meg az álma, hogy lefutotta egyben a 212 km-t. Úgyhogy haladtunk óra
nélkül tovább....de a kilométerek nagyon lassan fogytak. Már én is kezdtem
elveszíteni azt a híres türelmemet, bár nem mutattam, de marhára elegem volt
azokból a hosszú utcákból, és abból, hogy alig fogynak a kilométerek. De nem
mutattam, hanem próbáltam Zsoleszben tartani azt a maradék erőt, hogy mindjárt
itt a vége...
A siófoki frissítőpontot úgy
vártam, mint a Messiást, valahogy azt is még nagy vízválasztónak éreztem, de
aztán ki kellett ábránduljunk, mert még mindig nem 200 km feletti volt a
táblán, tehát még bőven vissza volt kb. 15 km-ünk, és itt már Zsolti inkább
csak sétálva haladt, fájt minden lépés neki, futni már nem ment vagy csak nagy
fájdalommal. Anita,a húga adott neki két fájdalomcsillapitot, de már nem hatott
az sem sajnos. Az utolsó váltópont is nagyon lassan jött el, de nem adhattuk
fel, menni kellett előre, mert olyan nincs, hogy nem ér be!!! Az álma, amiért
dolgozott hosszú honapokon keresztül, amiért akár szakadó esőben is kiment
edzeni, az nem omolhat össze, ez hajtott minket és ezért vittek előre a
lábaink. Én is már csak toltam a bringát és gyalogoltunk. Megmásztuk az utolsó
szakasz meredek dombját, kacskaringóztunk még a Club Aliga előtt, szidtunk már
mindent és mindenkit, de tudtuk, hogy most már mindjárt ott vagyunk.... ez már
a vége, ami még Keszthelynél olyan távolinak és elérhetetlennek tűnt, most itt
van az orrunk előtt, mindjárt leülhetünk és megpihenhetünk. :)
Utolsó percekben még azért
Zsoleszba visszaszállt a harci kedv, mert felbukkant két egyéni futó a
közelünkben és nem akarta hagyni, hogy megelőzzenek minket a végén, úgyhogy
futni kezdett, pedig nagyon fájt a lába, de futott, hogy előttük beérjen. :)
Nem sokkal, de sikerült neki! ;) :) ahogy ráfordultunk a befutószakaszra, nekem már nagy
gombóc volt a torkomban, megható volt nagyon mikor bemondták a nevét és ő pedig
közeledett a célhoz.... én megálltam hátul, onnan néztem, ahogy átfut a kapun
és megkapja a névreszóló célszalagot és az érmet... Megcsinálta, lefutotta
szintidőn belül a 212 km-t, valóra vált az álma, amiért annyit dolgozott... Tudtam,
hogy sikerülni fog neki!! 30 óra 10 perc alatt körbefutotta a Balaton 212
kilométerét!!
Örülök, hogy ott lehettem vele,
és átélhettem vele az Ultrabalatont másképp. Tavaly buli volt, idén inkább egy
küzdelem....
Érdekes módon nem fáradtam el
annyira, mint gondoltam volna... futottam 20 km-t, tekertem kb. 100 km-t
(illetve abból azért sokat már csak toltam a bringát :D ) ébren voltam kb. 39
órát. Minden perce megérte, mert rengeteg élménnyel és érzéssel gazdagodtam,
amikből töltekezek a következő napokban, hetekben, hónapokban....