2013. szeptember 29., vasárnap

Nehéz döntés

Amikor a szív és az ész harcol egymással....

Nagyon vártam a mai esztergomi futást, már hónapokkal korábban jelentkeztem rá, tökéletesnek tűnt, hogy a kényszerpihenő után erre a napra fel tudjak újra készülni egy újabb félmaratont futni. 

Aztán elkezdtek a szürke felhők gyülekezni köré, de én tartottam magam és semmi pénzért nem akartam lemondani róla. Az első szeptember elején jött, az ovis szülőin, ugyanis az ovinak mára egy katolikus ünnepség lett betervezve, ahol az ovisok énekelnek és verseket szavalnak a templomban. Úgy gondoltam, hogy Benny nem fogja még fel annyira és ha igen, majd a nagyszülők elviszik, így ezzel nem is igen foglalkoztam. Tényként kezeltem, hogy én nem leszek itthon, Benny majd megy Opával a templomba... ha megy.

Aztán a múlt heti Women's run-on kicsit gyorsabban futottam a kelleténél, így hét elején egyre jobban éreztem a lábszáramnál megint az enyhe fájdalmat, a másik lábamban pedig enyhe rándulást. Még ez sem foglalkoztatott nagyon, pihentettem, jegeltem és nem futottam, eldöntöttem, hogy vasárnapig nem futok. Meg is javult, már semmi baja nincs a lábaimnak.

Még ez sem tartott volna vissza, eldöntöttem, hogy szombaton átmegyek Esztergomba, ott alszok, mert közben az is kiderült, hogy bizony nincs is olyan közel Bécshez, mint amennyire én hittem, jó 2,5-3 óra út. Gabi barátnőm felajánlotta, hogy aludhatok anyukájánál, aki Esztergomban lakik, az is tervben volt, hogy ő is eljön velem, így csajos estét is beterveztünk. 

Csütörtök reggelre eléggé rosszul ébredtem, fájt a torkom, rázott a hideg, egyáltalán nem voltam jól... ez már kezdett egyre több jel lenni, hogy az esztergomi futást el kellene engednem, de még akkor sem akartam feladni, kapálóztam, és járt az agyam ezerrel, nem akartam lemondani arról, amit már olyan régóta vártam. 

Kedves DK csapattársam felajánlotta, hogy fussunk párosban Esztergomban, mert akkor még úgy gondoltam, hogy ha a 21 km-t nem is, a felét azért lefutnám, így jó ötletnek tűnt a váltófutás, így ott lehettem volna, kaptam volna érmet stb.... ebben maradtunk csütörtökön, hogy akkor ketten lefutjuk. 

Csütörtök estére sem lettem jobban, péntekre iszonyatos fejfájásom lett, ami már átment migrénbe, enni alig birtam, erőm nem volt... reggel még mindig Esztergom mellett voltam, de már minden percben ezen agyaltam... minden érv ELLENE szólt, akármennyire is nem akartam belátni, így végül dél körül lemondtam mindenhol, elengedtem ezt a versenyt. Be kellett látnom, hogy ez nem az én versenyem, bármennyire is szeretnék ott lenni. 

Nehéz volt meghozni ezt a döntést, de ha más kérdezte volna, hogy mit tennék a helyében, mindenkinek ezt tanácsoltam volna... csak magunknak annyira nehéz elfogadni ezt a tényt, nem kívánom senkinek ezt a vacilálást!!! 

Nem mondom, hogy ma 11-től nem volt rossz a tudat, hogy most én is ott lennék, de vígasztalt Benny arca, ahogy a kisovisokkal előadták az énekeket, és ahogy láttam az arcán a mosolyt, mikor a templomban néha odapillantott rám, tudtam, hogy jól döntöttem. 






És köszönöm NEKTEK, akik végig ott álltatok / álltok mögöttem, mellettem,
 sokat jelent minden szó tőletek! ;) :)

2 megjegyzés:

Bogesz írta...

Bármilyen nehéz is... nagyon nagyon okos! És én NAGYON BÜSZKE VAGYOK RÁD! s ezt nem tudom elégszer elmondani! :)

Kati írta...

Szia Anita! Itt is írom, hogy ez nagyon bölcs döntés volt! Esztergom az én fejemben is ott motoszkált, de megfogadtam, hogy idén már csak egy verseny lesz. De jövőre mindenképpen szeretnék elmenni! :)